1. Fejezet; Bűnös Ébredésem

Tegnap...mikor felnyitottam szemhéjamat, minden megváltozott. Nemcsak a testem, hanem a lelkem is, mert már nem voltam önmagam. Bűnöztem, bűnt követtem el Isten angyalai ellen, így talán jogosnak mondható büntetésem, de nem tudtam beletörődni. Tejföl szőke hajamat, fehér pelyhes szárnyaimat, kénytelen voltam fekete loboncra és hosszú karmokra cserélni. Régen apró termetű, vézna, törékeny angyal voltam, akinek megjelenéséből is sugárzott a jóság és báj, most viszont rettegtem felállni a hideg padlóról, attól félve, hogy beleőrülök majd a látványba. Végtagjaimat furcsamód nehéznek és hosszúnak éreztem, bőrömet pedig nyirkosnak és érdesebbnek, mint egykoron.

Lassan feltápászkodtam, hogy elkezdjem szokni az új létet, mely tudtam, még rengeteg szenvedést fog okozni nekem, egy kegyvesztettnek...
Fölültem, és lassan, szememet erőltetve próbáltam eligazodni a terem sötétjében. Mintha pupillámat egy vastag fekete lepel fedte volna el, melyen a leghaloványabb fény sem sejlett át. Kezeimmel ijedten tapogattam a földet, abban bízva hogy más érzékszerveimmel talán kiutat találok. Sima és hideg felületet éreztem, melyen durva bőröm is könnyedén végigcsúszott.  Négykézlábra fordultam és elkezdtem kúszni egy tetszőleges irányba. Hamar feltűnt, hogy egy keskeny kis helységben vagyok, ahol elérem az egyik faltól a másikat. Kisvártatva megérkeztem a folyosó végére, ahol egy ajtó állta utamat, melyben legnagyobb szerencsémre a kulcs is benne volt.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az ajtó kinyílik, én pedig támasztékomat vesztve kizuhanok egy hosszú átjáró kellős közepére. Az ajtófélfa jobb oldalán egy hosszú ruhába öltözött sötét hajú, sötét bőrű nő álldogált, aki feltűnően engem bámult, majd lehajolt hozzám, és gyöngéd mozdulattal felsegített.

- Szia! Na végre már, hogy felébredtél...azt hittem az örökké valóságig itt kell álljak... - szólított meg kedvesen csengő hangon, miközben erőteljesen megrázta kezemet.

- Öhm...Szia! Ne haragudj, de elmagyaráznád hol vagyok...? Vagyis nagyjából tudom hol vagyok, de rengeteg kérdésem volna. Van itt egy hely, ahol beszélhetnénk Kedves...

- Óh! Lilith-nek hívnak... Hagyd a kérdéseket, az még ráér! Most a nagyúr feltétlenül kíváncsi rád! Kövess!

Nem igazán állítottak választás elé, így némán elindultam Lilith nyomában. Több száz démon sereglett körénk, és minduntalan megvető pillantásaikkal ostoroztak, mintha csak azt mondanák, hogy én még hozzájuk képest is szörnyeteg vagyok... Fejemet leszegtem és meghunyászkodva folytattam megszégyenült vonulásom. Átkoztam a napot, amikor a szerelem képes volt Isten ellen fordítani, én pedig ,,ön-öntébolyomban" azt gondoltam jó döntést hozok... A lány  váratlanul megállt egy óriási, meglehetősen giccses ajtó előtt, majd hosszú, vékony ujjaival hármat koppintott a fa bejártra. Egy csúf kinézetű alak tipegett oda hozzánk sietve, aki közölte, hogy Rosier uraság felkészült a fogadásunkra. Lilith bólintott, én viszont értetlenül kapkodtam ide-oda a fejem, mint aki semmit sem ért az egészből, és azonnal válaszokat követel. Kísérőm azonban nem hagyott időt a mélázásra, egy határozott mozdulattal beljebb taszajtott, és egy csodálatos szobába csöppentem. Hatalmas volt a kontraszt a rideg, sötét folyosók, és ezen kellemes hangulatú, úri lakosztály között. Jobb kézfele egy fekete, antikolt asztal, és hozzá tartozó székek álldogáltak, a bejárattal szemben pedig egy lilás, feketés színű kanapé kapott helyet, csodás puffok és fotelek társaságában. Ezt az egész látványt a középen pompázó, ezüst asztalka koronázta meg.

- Már föl is ébredtél Dina? - szólított meg egy magas, fekete hajú férfi, kinek szeme lila színben játszott, hangja pedig méltóságteljes, mély orgánumban csengett.

Fejemet fölkaptam, és mélyen a szemébe néztem, mint aki azt kérdi, hogy honnét tudja a nevemet. Ő pedig némán rám mosolygott, mintha valami olyat látna benne, amit én nem.

- Igen...igen fölébredtem Rosier, ugye így hívják? - lányos zavaromban kezeimet tördeltem, mert valójában jelenléte különös érzéseket keltett bennem. Ilyen mértékű kimértséget még senki részéről nem tapasztaltam, és frusztrált. Féltem tőle...mint ahogy miden olyan teremtménytől is féltem, aki olyannak mutatta magát, mint a cseppentett méz, de belül ott rejtőzött a kegyetlen és gonosz énje.

- Így hívnak...Lilith lesz a betanítód! Ő fog neked segíteni, hogy kijavíthasd a hibád, és ismét visszakerülhess a teremtő kegyeibe. Úgy vélem ez mindkettőn érdeke is, elvégre te nem akarsz démonok között élni, nekem pedig nem kell egy jóságos angyalka koloncnak a nyakamba... - hányta a szememre Rosier, mintha engem okolna, hogy itt rontom a levegőt. Persze némiképp neki volt igaza, elvégre ezt az egészet magamnak köszönhettem...

- Rosier uraság? Hol dolgozzon a lány? Mit gondol, milyen szerepkör lenne neki ideális? - hallatszott Lilith hangja a kanapéról.

- Hmm...lássuk csak...Nekem fog segíteni! Úgy érzem jól el leszünk együtt, ha a mi kis angyalkánk nem vetni meg a munkát! - Rosier rám pillantott és hosszasan méregetett, mintha értékbecslést tartana, és felmérné vajon mennyit is érek valójában vagy hogy mire is tudna hasznosítani...

Lilith nem felelt, mindössze egy bólintással jelezte, hogy egyet ért az ,,urával," majd kézen ragadott és kivezényelt a folyosóra.

- Lilith mondd, meddig kell itt maradja, és egyáltalán hol vagyok? - rángattam meg az előttem álló démonnőt, akit láthatóan meglepett a reakcióm, mert arca elég érdekes formát öltött...

- Amíg Rosier úr örömét leli benned...A hellyel meg igazán tisztában lehetnél...azt hiszem annyi is elég, hogy néhány szinttel lejjebb vagyunk, mint ahol eddig laktál...

- Örömét leli bennem? Ezt meg hogy értsem!? - hangomat fölemelve förmedtem rá Lilith-re, aki nem tehetett semmiről, csak áldozatául esett a dührohamomnak.

- Amíg szüksége van rád...gondolom. De most gyere! Megmutatom a helyet, ahol lakni fogsz, aztán pedig bemutatlak néhány barátomnak. Ne aggódj, hamar hazamehetsz majd! - mosolygott rám.

Ismét követtem Őt, s csak most éreztem igazán, hogy nemcsak a szobám felé, hanem egy egészen új és más élet felé haladok, ami nem tudtam mit hoz...